Szerettem volna egy olyan oldalt, ahol leírhatom gondolataimat, emlékeimet…
Sokat töprengtem rajta, mi legyen az alcím: blog, rólam, történetek,…
talán ez mind közhely és azért is döntöttem a “hang nélkül”-nél,
mert itt a dallamok szerepét átveszik a leírt szavak

és ez lesz az első írás címe is.

Hang nélkül

Gyermekkoromban hétvégenként Debrecenbe jártunk az édesanyám szüleihez. Azt nem tudom, hogy ez milyen gyakori volt, de nagyon sokáig úgy emlékeztem vissza, hogy szinte minden héten. Ma már – ahogyan érzem, milyen csalóka az idő – lehet, hogy csak kéthavonta, vagy még ritkábban történt ez meg.
Egy biztos, nagyon szerettem oda járni és ennek sok oka volt.
A kétütemű Trabant jobb hátsó ülésén utazva éppen csak kiláttam az ablakból, ami folyamatosan párásodott. Tél volt, én végigénekeltem az utat az akkori nagy slágerekkel. A zeneszámok között letöröltem a meleg levegőnek köszönhetően kialakult „homályt” az üvegről, hogy újra láthassam az ismerős tájat… és folytattam a zenét.
Több évtized elteltével persze bevallották a szüleim, hogy ez néha idegesítő és legtöbbször hamis volt, de nem szóltak, a több mint száz kilométeres utat tűrték… hang nélkül